Ballagj, magányos messzi út
az összehajló fák alatt,
állattalan, embertelen,
de csupa bimbó és virág.
Szaladj, fehér híd, éjen át,
kérdezz, keresd meg társaid:
a sok magány mind összeforr
mezőn s hegyen túl valahol.
Szólaljatok, kertek, falak,
eljő a ti ösvénytek is:
az út, a híd átváltozik
azzá, ki éppen rajta jár.